Nyolcadik fejezet: A sarkkutató
A lakótelepi kutyabaszó
Nyolcadik fejezet:A sarkkutató Ó, Északi sark, titokzatos, zord, megközelíthetetlen Északi sark. A féléves nappalok, és féléves éjszakák, az örök hó és fagy hazája, hányan is próbálták már titkaidat megfejteni évszázadok óta. Régen úgy sejtették, egy óriási mágneses sziklatömb áll ki a tengerből a föld csúcsánál. Jules Verne egy tűzhányót gyanított a legészakibb ponton. Ma már tudjuk, nincs más csak jég. Hó és jég. Végtelen fehérség.Semmi más. Lougheed Island, Nunavut, Kanada. 77°24′N 105°15′W Az északi mágneses sark közelében. Augusztus közepe. Robert Pearson sarkkutató későn kelt. Elfogyasztotta reggelijét, ivott egy instant kávét, és nekiindult, hogy elvégezze a napi méréseket. Kilépett a fehér, roppant módon hőszigetelt kutatói konténerházból, párafelhőt fújt a levegőbe, majd nekiindult. Hűséges kutyája, Inut a husky farokcsóválva követte. Észak-Kanadai szigetek. Sziklapettyek az északi Jeges tengerben. Elszórt szárazföldek a jég és a fagy birodalmában. Lougheed sziget. Száz éve még ismeretlen volt, és nem érintette emberi láb. Kétszáz éve még túl volt az ismert világ határán. Pearson több mint egy éve volt már itt a mágnesességet és sarki légköri jelenségeket megfigyelő kutatóállomáson. Közel egy éve egyedül a kietlen sarkvidéken. Több száz kilométerre egy teremtett emberi lélek sincs rajta kívül. Ellátmányt a nyári periódusban kéthavonta kapott, az utolsó nagy szállítmány egyben a téli felszerelése is. Onnantól kezdve magára marad az állandó éjszakában, és a mínusz harminc, negyven fokos fagyban. A külvilággal a kapcsolatot szatelit telefonon és interneten tartotta, ami sokszor, akár napokig is működésképtelen volt, főleg a téli periódusban. Konzerveken élt már közel egy éve. Bár Pearson alapjában véve elégedett volt, de egy dolog rettenetesen hiányzott neki itt a messzi északon. Elbaktatott a mérőműszerekig, nyomában a boldogan loholó Inuttal, és feljegyezte az aznap reggeli hőmérsékleti, légköri, és mágneses adatokat. Azután visszatért a bázisra, hogy betáplálja őket a laptopjába. Majd olvasgatott az interneten, a bundás barátja, Inut pedig elheveredett a sarokban.Pearson félig kanadai, félig magyar származású volt, kanadai apa és magyar anya gyermeke. Bár még az öreg kontinensen sem járt soha, anyjának köszönhetően elfogadhatóan beszélt és olvasott annak nyelvén is. Most is éppen ezt gyakorolta. Az olvasást. Találomra keresett valami kutyás sztorit, és hoppá, mi is ez? A lakótelepi kutyabaszó.„Az idei március 15-én szokatlanul hideg és ködös volt az idő a városban. Szürke köd gomolygott a lakótelep házai között, és hiába volt reggel fél hét, minden kihalt volt.”Pearson elkezde olvasni, és rögtön azt kívánta, bárcsak felejtené el ezt a nyelvet. De mégsem tudta abbahagyni, egyre csak olvasott tovább. A kutyabaszó, majd Takács úr története.Ó, igen, Takács úr története.„Először egyre jobban elborzadt a kutyabaszó rémtettein, de a végére tudat alatt felpiszkálta benne a kíváncsiságát, és a vágy parazsát a kutyabaszó eseménydús szexuális élete. A sajátja ugyanis régóta, több éve nem létezett, hála a feleségének, aki már nem volt hajlandó mutatni semmi hálószoba-aktivitást évek óta.”Pearson először egyre jobban elborzadt a kutyabaszó rémtettein, de a végére tudat alatt felpiszkálta benne a kíváncsiságát, és a vágy parazsát a kutyabaszó, de főleg Takács úr eseménydús szexuális élete. A sajátja ugyanis régóta, több mint egy éve nem létezett, hála a sarkvidék magányának, elzártságának, elszigeteltségének.„És akkor a mopsz szörtyögve bejött a szobába.Ki tudná meg? – gondolta Takács úr. – Senki!”És akkor a husky hangosan ásított egyet a kutató konténerszobájának a sarkában.Ki tudná meg? – gondolta Pearson. – Senki!A sarkvidék hallgat.
Másnap délutánig küzdött ellene, de a gondolat beleette magát az agyába.Ki tudná meg? Ki tudná meg? Senki más sincs itt. Se a közelben, se ötszáz kilométerre ide. Igen! Vége lenne a koplalásnak. Egy pina, egy igazi pina, még ha csak egy kutyáé is. Csak átmeneti megoldás. Mások is megtették már. Eszébe jutott a rémséges eszkimótörzs legendája is. Az eszkimótörzs, ahol a férfiak kutyákkal, fókákkal és rozmárokkal is közösültek, nyers emberhúst ettek, és valami undorító, furcsa fekete kőzetből készült szörnyű bálványt imádtak.A legenda szerint egy jégbe fagyott palackpostában találták a leírást Grönlandi bálnavadászok. Egy eltűnt bálnavadászhajó legénységének túlélő tagja írta. Legalábbis a régi, undorító és a legtitokzatosabb sarkvidéki legenda szerint. Másnap délutánig küzdött ellene, de végül megtette.Bundás barátjából bundás szeretőt akart csinálni. Ó, szegény, hűséges kutya, itt a világ végén a gazdád ellened fordult. Hát ezt érdemelted a ragaszkodásodért, és a hűségedért cserébe? Boldogan kísérted el ide, a világ végén túlra is, a zord jég világába, hova senki más nem jött volna ennyi időre, és ez a hála? A kutya gyanútlan volt. Pearson mögé térdelt, lefogta az ebet és vadul meghágta. Igaz nem tartott sokáig. Úgy fél percig. Utána a kutya riadtan futott a sarokba. Nem értette, hogy miért bántotta a gazdája.Pearson elégedetten rogyott le a heverőre.- Ez igen! Ez igen! Ez igen! – mondogatta, miközben megállapította, hogy kutyával jobb, mint nővel.Este újból meg akarta tenni, de a kutya folyton elszaladt előle. Ahogy kinyitotta az ajtót, ki is viharzott azután.- Csak menj! De úgyis vissza fogsz jönni! Nincs mit enned! – ordított utána Pearson. Nem kellett félnie, hogy bárki meghallhatja. A legközelebbi ember több száz kilométerre volt délre.Szegény Inut nem értette mi lelte a gazdáját.Később persze visszaoldalgott, mert éhes volt. A férfi pedig kikötötte egy pórázzal a kutatóházban. Rendszeresen megerőszakolta, és többször el is verte, amikor megpróbált ellenállni. Később le is kötözte a kutyát egy hokedlire, ahogy a kutyabaszó is tette. Így teltek a napok újabban.Pearson teljesen megváltozott az eset óta. Elhanyagolt lett, a munkáját is épphogy elvégezte, csak a kutyával való közösülés érdekelte.És eljött a szeptember vége. A kisrepülőgép dél körül tűnt fel a déli látóhatáron az ég alján, és egyre közeledett. Bill, és a téli ellátmány. Két hónap eltelt megint. A gép leszállt, és a köpcös pilóta is kikecmergett, hogy üdvözölje a sarkkutatót, és átadja a szállítmányt, amivel az kibekkelheti a telet itt a világ végén.- Jól vagy Robert, minden oké? – kérdezte Bill, miközben lepakolták a faládákat és a kannákat a gépről.- Persze, persze. – felelte az.- Olyan nyúzottnak látszol.- Tudod hogy van ez.- A kutyád? Hol van, hova tűnt?- Ma valahogy nincs elemében. – válaszolta PearsonKét órája basztam meg! – gondolta Pearson.- Segítsek behordani?- Kösz, nem kell. Majd elszórakozok vele én.- Ahogy gondolod. Ja, és itt van még ez is. Boldog karácsonyt. – mondta Bill, és előhúzott egy üveg Maker’s Mark-ot, és az egyik faládára tette.- Ó, nahát, köszi. – felelte Pearson. Bill egy kissé furcsának találta a sarkkutatót, hogy most be sem invitálta a házba. Máskor jó kedélyű szokott lenni, és örül a társaságnak. Hamar búcsút intett a rakomány átadása után, és visszarepült Resolute Bay-be, hogy onnan holnap repüljön tovább délebbre, a kontinensre.Pearson is örült, hogy egyedül maradt. A kutatóház egy bűzlő ól lett, és nem is hagyhatta, hogy Bill meglássa odabent a lekötözött huskyt.Szegény Inut amilyen szép, tiszta, fénylő bundájú és jókedvű kutya volt, most annyira lesoványodott, koszos, csapzott eb lett. Szegény Inut, mit tettek veled!És a repülőgép látogatása után valamikor sikerült megszöknie. Kifutott a nyitott ajtón amikor a sarkkutató meglazította a köteleit, hogy eligazítsa az állatot.- Gyere vissza te büdös dög, gyere vissza! – ordított utána Pearson.De a kutya nem hallgatott rá. Pearson csak állt az ajtóban, és nézte amint elnyeli a fehérlő köd az állatot. Lassan elkezdett szitálni a hó.Majd visszajön. – gondolta a sarkkutató.De a kutya nem jött vissza aznap. Sem másnap, pedig akkor egész nap szállingózott a hó. Az első havazás. A köves, sziklás talajt vékony hótakaró fedte be, ami bizony tavaszig meg fog maradni. A nappalok is röviddé váltak, már csak nagyjából egy órán keresztül volt világos, közel volt az állandó sötétség. Pearson kezdett egy kissé flusztrált lenni, mert már hozzászokott a napi többszöri kutyabaszáshoz. Mikor kiment a műszerekhez, hogy feljegyezze az adatokat, nyomát sem látta az ebnek. Viszont a második este a kutya vinnyogására ébredt. Kinyitotta az ajtót, és ott állt a husky a bejáratnál, maga alá húzott farokkal, és keservesen vonyított. Pearson gyorsan megragadta a kutyát, és bevonszolta, ismételten kikötözte, majd megerőszakolta. Körbejárt egy kicsit a ház körül, majd távolabbra is elmerészkedett. Nem tudta, mi rémiszthette meg az ebet, attól félt jegesmedve tévedt ide a jégen keresztül, ezért vitte a puskáját is. A tenger már befagyott, most a part mentén feltorlódott jégtáblák voltak, fehér jégcsúcsok, ameddig a szem ellátott. És még azon túl is. Pearson tudta, hogy az összefagyott jégtáblákra merészkedni egyenlő az öngyilkossággal. Ha a jégtorlaszok között elvesztené az irányérzékét, sosem találna vissza a szigetre. Úgy másfél kilométerre a kutatóháztól a part mentén látta meg a nyomokat a hóban. Mintha egy nagyobb test súrlódott volna a havon. Pearsonnak elképzelése sem volt, mi lehetett ez. Jegesmedve csak akkor, ha hason csúszva közlekedik. Marokra fogta a puskáját, és követte a nyomokat.És akkor látta meg.A kéznyomot.Egy emberi kéz lenyomatát a hóban. Lehetetlen. – gondolta.A nyomok a jégtorlaszok közé vezettek. Pearson a puskáját szorongatva követte a jégre. Most először hagyta el a szigetet közel másfél év után.Csak tíz métert haladhatott, és meglátta a friss jeget. Egy befagyott lék. Akárki is volt itt, az most a víz alatt van. A sarkkutató zavartan sietett vissza a partra. Körbekémlelt, de nem látott semmit. Csak a fehérséget.Követte a nyomokat a másik irányba is, de az csak egy hurkot írt le, és visszavezetett a befagyott tengerre a szárazföldről. Akárki is lehetett, a jégmezőről érkezett, és egy rövid kanyar után vissza… de várjunk csak.Nincsenek lábnyomok! Semennyi. Ha ember volt, akkor a hasán csúszva kellett közlekednie, és a kezét csak néha használhatta letámaszkodásra.Nem lehetett sebesült, vér sehol sem piroslott a havon.De nem lehetett senki sem. Ennyire északon. Eszébe jutottak a jég fogságába esett bálnavadászok. Eszébe jutott az 1840-es években eltűnt Franklin expedíció. A 129 fős legénységből senki sem tért haza. Késnyomok a csontokon. A végén már egymást ették meg. Összezavarodva indult vissza a bázisra. Elő gondolata az volt, amikor meglátta a rejtélyes kéznyomot, hogy nehogy leleplezzék, hogy egy kutyával közösül. De túl sok itt a rejtélyes elem. Hogy kerülhet ide egy emberi kéznyom? Mitől, vagy kitől származhatnak a különös nyomok a hóban? Honnan érkezett ide, és hová tűnt el? Beleeshetett a lékbe a jégen? És miért fordult vissza a szárazföldről?Lelki szemei előtt egy elfagyott lábú férfi jelent meg, akinek már csak arra volt ereje, hogy a földön vonszolja magát a sötét sarkvidéki éjszakában. Majd egy lékbe csúszhatott. Honnan jöhetett ide bárki is? Valahol befagyhatott egy hajó a tengerbe?Megint a Franklin expedícióra gondolt.Majd megerőszakolta a kutyát. Másnap a világosban körbejárta a házat és a környéket, ellátogatott a tegnapi helyre is, ahol azokat a zavarba ejtő nyomokat találta, de semmi. Csak a hó fehérlett mindenen. Feljegyezte az összes mérési adatot, majd rögzítette őket, de tudat alatt mindig visszakalandozott ehhez a rejtélyhez.Éjjel is a Franklin expedícióval álmodott. A reményteljes indulás. A Beechey sziget és az ott talált mumifikálódott holttestek, a legénység tagjai. Tüdőgyulladás vitte el őket. Majd két év a hajón a jég fogságában az északi szigetvilág útvesztőjében. Mikor nekiindultak, hogy elhagyják a hajót, és megpróbálnak délnek vergődni. Látta maga előtt a hóban kuporgó legyengült férfiakat, akik megfagyott társukat főzik, majd tompa késsel farigcsálják a húst a csontokról. A következő nap ismét körülnézett a világos periódus alatt, de nem talált semmi szokatlant. Leolvasta a műszereket, visszatért a kutatóállomásra, rögzítette az adatokat, erőszakot tett a kutyáján, étkezett, majd tudományos könyveket olvasott. A szatelites kapcsolata már öt napja nem működött. Megbontotta az üveg Maker’s Mark-ot, és megivott egy fél üveggel. Majd ismét erőszakot tett a huskyn. Szegény, szegény Inut.Éjjel a megkötözött kutya vonyítására ébredt- Fogd már be a pofád, te büdös dög! – ripakodott rá az ebre, de az csak vonyított tovább.- Hogyrohaggyámeg! – mondta a sarkkutató, majd félálomtól és a whiskeytől kábán megfogta a kutyát, és kihajította hokedlistől. Úgysem tud elfutni, meg van kötözve.Arra nem gondolt, hogy az eb meg fog fagyni odakint.Ezt tette Inuttal. A kutyával, aki a barátja és a társa volt, és feltétel nélkül bízott benne és szerette.A kutya tovább vonyított keservesen odakint, majd hangosan felvinnyogott, és minden elcsöndesedett. A sarkkutató csak feküdt az ágyban és részegen aludt. A következő nap másnaposan tért magához, szédelgett, és erős hányinger gyötörte. A sarokba pillantott, és nem látta a kutyát. Magára kapta a ruháit, feltépte az ajtót, és kinézett. A mínusz húsz fokos hideg ostorként csapott az arcába. Földbe gyökerezett a lába. A kutya sehol, a hokedli sehol. A hóban azok a furcsa nyomok. Egyszerre több is, legalább két különböző, és néhány kéznyomot is látott.Puskát ragadott, és a nyomok mentén a kutatóbázisa oldalába rohant. Ott találta meg a széttépet huskyt. Mármint ami maradt belőle. Véres szőrcafatok a hóban, a szilánkokra tört hokedli a póráz darabjaival, kicsivel arrébb a kutya letépett feje. Pearson térdre rogyott, és hányt. Majd feltápászkodott, és az északi irányba húzódó nyomokra szegezte a tekintetét. Oda a kutyája. És fogalma sincs mi tette.Óvatosan követte a nyomokat, amik egy idő után a tenger felé fordultak, és eltűntek a jégtorlaszok közt. Ismét lelépett a szárazföldről, és megpróbálta követni őket. Szintúgy, mint néhány napja a nyomok egy friss lékhez vezettek. Pearson visszafordult és visszasietett a kutatóházba. A műszereket nem olvasta le, lassan ismét sötétedett.Ennek a fele sem tréfa, - gondolta, és megpróbált kapcsolatot teremteni a külvilággal. Mindhiába. A műholdas kapcsolata még nem állt helyre.A kameracsapda. – gondolta. – Ki kell raknom őket.Előkereste, majd kihelyezte a kutatóház háta mögé. Aztán csak ült csöndben, és a puskát szorongatva várt. Csak ült a végtelen éjszakában, és szótlanul várt. Közel s távol senki. Legalábbis Pearson őszintén remélte.De a nyugtalan előző éjszaka után nem bírt fennmaradni sokáig, ültében elaludt.Másnap első dolga volt leellenőrizni a kameracsapdát. Szigorúan az alatt a pár perc alatt, amíg még éppen hogy csak világos volt. Addig csak ült és várt.A furcsa nyomok most is ott voltak a ház körül.Nincs egyedül.A mozgásra aktiválódó kameracsapda ott hevert a hóban feldöntve a kutatóház mögött. Reszkető kézzel vitte vissza, és félve nyomta le a lejátszás gombot.Szemcsés fekete fehér mozgókép hang nélkül. Sötét árnyak a sötétben, még a hold sem adott világosságot. Hatalmas rozmárok talán. De nem. Korcs kezek, és az a fejforma.A sarkkutató remegve ejtette ki a kezéből a kamerát. A lőszereit vizsgálgatta. Uppernavikban hallotta a korcs eszkimók legendáját. Ostoba több mint száz éves sarkvidéki legenda, egy állítólagosan partra mosott palackpostáról. A bálnavadász hajó soha nem látott vizekre merészkedett északon és befagyott a jégbe, ami megroppantotta a hajótestet. A matrózok elhagyni kényszerültek a hajót, és nekiindultak. Sokuk megfagyott a mostoha időjárásnak köszönhetően, a túlélőket meg egy undorító, pogány eszkimó törzs ejtette fogságba. A matróz részletesen leírta, hogy közösültek kutyákkal, fókákkal és rozmárokkal, említett egy visszataszító fekete kőbálványt, ami egy rémes szörnyalakot ábrázolt és ami körül kántáltak, és kitért a kannibalizmusukra is. Elkezdték szépen sorban levágni őket, mint a disznókat. Volt, akit a bálványuk előtt áldozott fel a korcsok sámánja. Ennyi állt a palackba zárt levélben. A lőszereit vizsgálgatta, leellenőrizte, hogy töltve van e a fegyver, és maga mellé készített egy doboz töltényt. Készült az estére. De a fáradság elnyomta. Ismét álmodott, ráadásul nagyon intenzíven, de most nem a Franklin expedícióról. Az eszkimók üvöltve őrjöngtek és kántáltak. A megmaradt három férfi szorosan egymás mellé kötözve állt, és nézte, hogy a másik három társuk felvágott holtteste ott gőzölög a havon a kiontott belű oroszlánfókák mellett szépen sorban. Oldalt több férfi is lekötözött rozmárokkal közösült hörögve. És a táboruk végében, egy emelvényen ott volt az a fekete kőszobor. A negyedik társukat vonszolta oda néhány eszkimó, a többiek körben álltak és kántáltak. A matrózt leszorították, és előlépett a korcsok sámánja. Magasba emelte a csontkését, és az üvöltő férfi mellkasába mélyesztette. Vér spriccelt mindenfelé, a hóra, a sámánra, és az extázisban üvöltő eszkimókra. A sámán vad kántálásba kezdett és a szobor felé fordulva felmutatta a kivágott gőzölgő emberi szívet. És akkor a többi eszkimó vad üvöltésbe kezdett:- Üáááááááááááá! Üáááááááááááááá! - Üáááááááááááááá! Üááááááááááááááá! – hasított bele az éjszaka csendjébe.A sarkkutató felriadt a kiáltásra.Úristen, elaludtam. – villant át az agyán. Megszorította a puskáját és fülelt. A zajok az épület hátoldalától jöttek. Pearson mindenre elszántan az ajtóhoz lopódzott és fület. Majd halált megvető bátorsággal feltépte azt és kilépett a dermesztő sarkvidéki éjszakába. Remegő kézzel szorította a puskáját.És akkor egy pillanat alatt bukkant fel egy alak a kutatóház sarkánál. Pearson belelőtt kettőt, de óh míly későn. Meglátta mi ez! A sarkkutató agya sikoltozva tiltakozott a borzalmas látvány befogadása ellen. A lény felbődült és elvágódott a hóban. A ház oldalából is üvöltés hangzott.Pearson villámgyorsan rohant be az ajtón, és zárta be.Rozmár. Rozmártest emberi formátlan karokkal, és ó az a fej, az a kifejezéstelen, állatias, primitív, korcs emberi arc!Állatias üvöltések, súrlódó hangok az éjszakában, majd csend. A sarkkutató egy szemhunyásnyit sem aludt.Nappal is éjszakai sötét volt, talán csak egy kis halvány derengés. Pearson egy zseblámpával nézett szét. Látta a nyomokat, a rozmártest okozta nyomokat, és a korcs kezek lenyomatát, és a vöröslő vérfoltot a havon a ház sarkánál. A test eltűnt, a visszataszító lények magukkal vitték.A régi legenda gyalázatos eszkimói! Tehát valóságosak voltak. Mostanra valahogy összekeveredhettek a rozmárokkal, amikkel állandóan közösültek, és most korcs kreatúraként élnek valahol odalent a jeges mélyben. És most rátaláltak. Közel s távol sehol senki más. Körülbelül ötszáz kilométerre a legközelebbi embertől. Már persze ha ezeket a korcs kreatúrákat nem számítjuk. Pearson biztos volt benne, hogy vissza fognak térni. Őérte. Hogy felzabálják.És akkor eszébe jutott a fekete kőbálvány. Valahol ott állhat most a víz alatt. És sokkal rosszabb dolgok is történhetnek vele.Pearson agya lázasan dolgozott. A házban csapdába van esve. Kint a mínusz harminc fokban képtelen lenne tartani magát. A sarkkutató magára zárta az ajtót, és egy percre sem tette le a fegyverét. Egyetlen esélye a rövidtávú túlélésre, hogy a rettenetes lények nem képesek bejutni a kutatóházba. Több hónapot ki kellene húznia idebent, amíg Bill és a kis repülőgép újból megjön a tavasszal. Az élelme kitart. Pearson teljesen elvesztette az időérzékét. Állandó, vég nélküli sötétség, és állandó vég nélküli készültség. Délben épp úgy idejöhetnek, mint éjfélkor. Csak ült a kutatóház közepén, kezében a puska, és várt. Csak várt.És egyszer csak elaludt. Álmában, mint egy tollpihe süllyedt alá a jeges vízben. Néha el el úszott egy rozmár-ember a látómezejében. Majd földet ért a tengerfenéken, egy hatalmas fekete monolit mellett. Majd tekergő, sziklába vájt vízalatti járatokat látott, melyeken vég nélkül siklott át. A falakat furcsa hieroglifák borították néhol, melyhez hasonlókkal még csak nem is találkozhatott élő ember. Egy alvó szörnyeteg valahol kinyitotta a szemét, csak egy másodpercre. Az óriási tintahalszerű fej. A rá szegeződő sárga szempár.Verejtékben úszva riadt fel. A föld, mint egy férges gombatönk, melyben rémséges járatok tekeregnek odalent a mélyben, névtelen és emberi szem által nem látott, és emberi agy által fel nem fogható iszonyat lakozik. Mocskosnak érezte magát attól is, hogy álmában az az iszonytató valami ráemelte a tekintetét. És megjelöltnek.Fülelt, de nem hallott hangokat. Fegyverét szorongatva nézett ki az ajtón, de nem észlelt semmi szokatlant. Visszaült a székére, és várt.
Pár óra múltán hallotta meg a zajokat, a havon súrlódó testeket, és a torokhangú üvöltéseket. A sarkkutató lélegzetvisszafojtva markolta a puskáját. Dörömböléseket hallott a falon, majd artikulátlan üvöltözést. Pearson csak ült, és várt. Három óra multán csendesedett el minden, és újabb nyolc óra múltán ismét visszatértek az iszonytató kreatúrák. És ez így ment nap, mint nap. Pearsonnak ki sem kellett mozdulnia. Evett, aludt, és várt. Idegőrlő várakozás volt. Hallotta a szörnyszülöttek szinte állandó jelenlétét a ház körül. Üvöltöztek, kövekkel döngették az ajtót és a falakat, de bejutni nem sikerült nekik. A kutatónak meg esze ágában sem volt kimenni hozzájuk. Nyolc nap után már kezdte elhinni, hogy kihúzhatja a kutatóházban Bill érkezéséig. És a nyolcadik napon teljes sötétség borult a kutatóházra.- Bassza meg! A generátor! Tönkretették! – káromkodott Pearson.Tudta, hogy a nélkül nem maradhat életben. Legjobb esetben is megfagy. Később az életösztön felülkerekedett benne, és elhatározta, hogy megnézi a generátort, mivel a levegő kezdett nagyon lehűlni odabent. Kinyitotta az ajtót, és kirohant a nappali éjszakába.A generátorhoz futott, és meglátott ott két rozmárszerű rémalakot. Megtorpant, és belelőtt mindkettőbe. Azok veszettül ordítottak.És akkor Pearson észrevette a többit. Közé, és a kutatóház ajtaja közé kerültek. Egyet látott a házba is bekúszni. Nyüzsögtek mindenfelé, lehettek vagy tízen. Elveszett.Megragadta a puskáját, és feléjük rohant. Át kell törnie, hogy visszajuthasson a házba. Üvöltve rontott a korcs rozmár-emberekre, készen rá, hogy a puskatussal törjön utat magának, hogy legalább újra tölthesse a puskáját, és főbe lőhesse magát. És akkor a szörnyszülöttek rávetettették magukat, és a földre döntötték. Pearson ordított, ahogy a torkán kifért. Erős karok ragadták meg. Az artikulátlan üvöltések. A hörgések. A félállati arcok. A gyomorforgató szaguk.A lábánál fogva vonszolták a hóban, legalább fél kilométeren keresztül a part egy pontjára.A fekete bálvány a hóba állítva. Még egy méteres sem lehetett. Miféle elfajzott, iszonytató lényt ábrázolhat? Pearson inkább meghalt volna, minthogy megtudja a választ. A tintahal szerű fej. Szárnyak. Emberszerű test.A rozmár-lények hörgő kántálása.- Crwyn r’heth nsqurshu kwrmth! Crwyn r’heth nsqurshu kwrmth!A durva kezek, melyek feltépik a ruháját a mellkasánál.A csontkés.És az őrjítő fájdalom. Ó, Északi sark, titokzatos, zord, megközelíthetetlen Északi sark. A féléves nappalok, és féléves éjszakák, az örök hó és fagy hazája, hányan is próbálták már titkaidat megfejteni évszázadok óta. Régen úgy sejtették, egy óriási mágneses sziklatömb áll ki a tengerből a föld csúcsánál. Jules Verne egy tűzhányót gyanított a legészakibb ponton. Ma már tudjuk, nincs más csak jég. Hó és jég. Végtelen fehérség.Semmi más.De odalent a mélyben… VÉGE
